|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 26 találat | lapozás: 1-26 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tompa Mihály 1999. szeptember 20.Az Arany János és Tompa Mihály közötti barátságra emlékezve alakult ki az a testvérvárosi kapcsolat, amely néhány éve összeköti Nagyszalontát és a szlovákiai Rimaszombatot. A hétvégén Nagyszalontán Tódor Albert polgármester és Hegyesi Imre alpolgármester rimaszombati küldöttséget fogadott. A rimaszombati és a nagyszalontai városvezetők közötti hét végi eszmecsere mindvégig magyarul folyt. Kiderült, a gazdasági-társadalmi átalakulás útján található két ország hasonló gondokkal küzd, és ez észlelhető a települések szintjén is. Rimaszombaton az idei tanévtől indították be újra a magyar középiskolai oktatást, egy olyan épületben, amelyet visszakapott a református egyház. A 24 ezres település lakosságának felét kitévő szlovákok nem nézik jó szemmel ezt a kezdeményezést. A párhuzam adott, hisz Arany János városában évek óta nem sikerül megvalósítani a tervet, hogy Szalonta legnagyobb szülöttének nevét viselhesse a 90 éves középiskola. /Rimaszombati vendégek Szalontán. = Bihari Napló (Nagyvárad), szept. 20./2000. december 19.A Nagyváradon élő Kristófi János világszerte ismert festőművész dec. 15-én ünnepelte 75. születésnapját. 1954 óta él a városban, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben - írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. Kristófi Jánosnak van egy másik fontos hitvallása, amely valóban megkülönböztetett helyet biztosít számára a kortárs erdélyi festészetben: magának a hitnek a megvallása, tehát a szakrális téma, amely átszövi egész életművét - írja Banner Zoltán a festőről a közeljövőben megjelenő könyvben. "Szent László városának festője mindenekelőtt az ő arcát, alakját, lelkek fölötti hatalmának a titkát kutatja az idők sötétjében (Szent László lovagkirály I. és II., Szent László vizet fakaszt, stb.), de ugyancsak sorozatszerűen idézi fel a többi magyar szent király példáját (Szent István, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Imre) és természetesen magának Krisztus királynak a dicsőségét (Rex Christus I., II., III.). /Kristófi János 75 éves. Az álomlátások festője. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 19./2002. november 20.Napvilágot látott Móricz Zsigmond Barbárok /Kriterion Könyvkiadó, Bukarest/ című elbeszéléskötete. A Kriterion Kincses Könyvtár sorozat ezzel folytatja az Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Jókai Mór, Kármán József, Kölcsey Ferenc, László Gyula, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Tompa Mihály és Vajda János köteteivel fémjelzett hagyományt. /Ö. I. B.: Újabb Móricz Zsigmond-kötet a polcokon. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./2002. december 18.Megjelent Aranyos pillangó /Kriterion Kiadó/ címmel versgyűjtemény, amelybe nagyjából minden szerző belekerült, aki tekintélynek számít a gyermekirodalomban: Pósa Lajostól Szabó Lőrincig, Tompa Mihálytól Zelk Zoltánig. Válogatta Csetriné Lingvay Éva. /Gál Andrea: Dédanyáink hangján. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./2004. február 3.Kárp György, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója emlékezett: 1946-ban, a Székely Színház megalakulásakor az alapító igazgató, Tompa Miklós felvállalta, hogy az egész Erdély színháza lesznek. Azóta is hűségesek ehhez. Tavaly a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet pályázott meg színházi előadásra pénzt. Kötelességüknek érzik, hogy a szórványba is ellátogassanak. A marosvásárhelyi színháznak 23 főállású színésze van, mellettük 13 aktív nyugdíjas kollégájuk, akiket bármikor színpadra lehet állítani. A színházban két társulat működik: a Tompa Mihály és a Liviu Rebreanu. Nagy előnye a színháznak, hogy a vásárhelyi színművészeti egyetemről a fiatal és tehetséges lányokat, fiatalembereket magunkhoz tudják csalogatni. Sok színész elmegy Magyarországra. Tavalyelőtt meghirdették, hogy közönségbarát produkciókat hoznak létre. És megszületett egy Marivaux-előadás, a Két nő közt. A 2003–2004-es évad első bemutatója az Édes Anna, óriási sikerrel ment. Bemutatták Arthur Miller Pillantás a hídról c. darabját, a kisteremben pedig megy Füst Milán: A boldogtalanok. A nagyszínpadon Robert Toma francia drámaíró Nyolc nő című darabját készítik elő. Folytatódik a sor a Györgyike, drága gyermek című Szomory-darabbal. /Gáspár-Barra Réka: Egy eurós kultúra. Beszélgetés Kárp Györggyel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ügyvezető igazgatójával. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 3./2007. április 16.Nem első alkalommal hívott meg avatott előadót, versmondót kulturális rendezvényére a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubja. Az április 14-én tartott irodalmi összejövetel mégis rendhagyónak számított, mert a meghívott előadók mellett, teljesen spontánul, a közönség soraiból is felcsaphattak versmondónak egyesek. Az irodalmi délutánon négy költő életével és munkásságával ismerkedhetett a közönség. Telegdy Gyöngyvér tanárnő bemutatta a mindinkább feledésbe vesző Tompa Mihályt, a még ismerősként csengő Arany Jánost, a kevésbé ismert Dsida Jenőt, valamint az édesapja meg a féltestvére révén a temesvári közönséghez közel álló József Attilát. A felsorolt költők életének ismertetését Czernák Ferenc, a meghívott lippai vendég, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör tagja versekkel tette emlékezetessé. A rendezőt, Béres Margit ny. tanítónőt, a Nyugdíjas Klub elnökét áldozatos munkájáért méltán illette elismerés a megjelentek részéről. /(S.): Szép magyar versek, avatott előadásban. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 16./2007. június 5.A trianoni békeszerződés 87. évfordulóján, június 4-én Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek megemlékezést. Az elcsatolt területeken a magyar emlékeket megpróbálták megsemmisíteni. Felrobbantották, vonattal húzatták el, kalapáccsal verték szét, megrongálták, megcsonkították, eltüntették azokat a szobrokat, millenniumi, egyházi emlékműveket, amelyek a hajdani Magyarországra emlékeztettek Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben. Ez lett az érsekújvári Czuczor Gergely-, a rimaszombati Tompa Mihály-, a pozsonyi Mária Terézia-, az eperjesi Szentháromság-, a nagybecskereki Kiss Ernő-, a munkácsi emlékoszlop, a brassói Millenniumi emlékmű, a kolozsvári Rákóczi-emlékmű, a nagykárolyi Kossuth-szobor, a nagyenyedi kuruc emlékmű, a piski Bem-szobor és mások sorsa. Marosvásárhely főterén három szobrot döntöttek le egyetlen éjszaka, az egész alakos Kossuth- és Bem- valamint a II. Rákóczi Ferenc-mellszobrot. Az eltüntetett, megrongált, szerencsés esetben visszaállított szobroknak, emlékműveknek állít mementót a Marosvásárhelyen megnyílt kiállítás, amely Fodor András képeslapjaiból álló gyűjtemény alapján készült fénymásolatokból áll. A megnyitón a Trianon című filmet vetítették, június 4-én pedig Hajdú Zoltán és Kálmán Attila történelemtanárok tartottak előadást a versailles-i békerendszerről. /(b. gy.): Szobrok emléke. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 5./2007. november 15.November 13-án, 70. születésnapján az RMDSZ Arad megyei székházának nagytermében A világ, ahogyan én látom címmel tartotta szavalóestjét Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör fő szervezője, mindenese, Illyés Gyula, Anavi Ádám, Wass Albert, Reményik Sándor, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály és Sajó Sándor magyarságtudattól átitatott hangvételű költeményeit szólaltatta meg. /(b): Rendhagyó születésnap Czernák Ferenccel. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 15./2009. június 29.Június 27-én és 28-án rendezvénysorozattal idézték fel Sütő András emlékét barátai és tisztelői, Marosvásárhelyen, illetve a szülőfalujában, Pusztakamaráson. A Sütő András Baráti Társaság tagjai az első napon marosvásárhelyi református temetőben megkoszorúzták az író sírját, majd Gálfalvi Zsolt kritikus mondott beszédet. A rendezvény a Bernády Házban folytatódott. Nagy Pál, a Sütő András Baráti Társaság elnökének moderálásával jeles magyarországi, felvidéki és erdélyi irodalmárok, közéleti személyiségek és politikusok osztották meg a hallgatósággal az író személyiségéhez, életművéhez kapcsolódó gondolataikat. Csoóri Sándor Beszélgetések és álmok című prózáját olvasta fel, kiemelve azt az alapgondolatot, miszerint a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei, és hiába az uniós tagság, megoldás még nem született a kisebbségi lét számára. A tudományos ülésszak előadásai után a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós társulatának tagjai előadtak egy részletet Sütő Káin és Ábel című drámájából, Kilyén Ilka színművész pedig az Ugató madár című darabból kiragadott monológot. Végezetül levetítették a Duna televízió Sütő Andrásról készített portréfilmjét. A pusztakamarási református templomban Demeter József szászrégeni lelkész kiemelte, Sütő András minden egyes művében, nyíltan vagy metaforikusan, de jelen van a helyben maradás gondolata. Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkész elmondta: az idelátogatók gyakran megcsodálják a templom díszeit, az Isten házából azonban épp a gyülekezet fogyatkozott meg. A reformátusok lélekszáma a faluban 136 fő, a létszám pedig egyre apad. A Révkomáromból érkezett Aranyosi Zsolt diák mondta el Sütő: Te leszel az angyal című rövid írását. Tanára, Jókai Tiborné elmondta, hogy az ifjú tehetség ezzel a prózával nyerte meg idén a rangos rimaszombati Tompa Mihály országos vers- ás prózamondó versenyt. Vetési László lelkész, szórványügyi előadó kiemelte, a Mezőség rengeteg nagy egyéniséget adott a magyarságnak, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a Mezőség megmaradjon. Pusztakamaráson a szülői ház tornácán Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi közíró tartott személyes élményekkel átitatott előadást azokról az időkről, amikor a szentgyörgyi színház igazgatójaként csaknem az összes Sütő-drámát műsorra tűzhette. /Sándor Boglárka Ágnes: A jövő feladata megőrizni a Mezőség magyarságát. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./ A felszólalók közül Dobos László pozsonyi író történelmi szempontok alapján beszélt, míg Szakolczay Lajos budapesti irodalomtörténész és Lázok János, a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem tanára, Sütő-kutató elsősorban stilisztikailag elemezte az író életművét. Markó Béla emlékeztetett, Sütőnek volt 1989 előtt magyar nyelvterületen a legnagyobb kultusza. Utána úgy tűnt: mindez nem annyira elsőbbségi kérdés, hiába a Sütő András-i dráma, rövidpróza, regény, mondandó és mondat. Ma azonban újra szükség van az életmű jó értelemben vett kultuszára. Ahogy az ő közéleti szerepvállalásának kultuszára is. Megszólalását kényszerhelyzet szülte, ő az itthon maradott, áldozatvállaló emberek közé tartozott. Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke bejelentette, ősszel bemutatják a tizenkét órás dokumentumfilmet az 1990-es márciusi eseményekről. Felvállalták a Sütő Andrásról elnevezett utcanév megadásának és az író marosvásárhelyi szobra felállításának megoldását is. Ablonczy László elmondta, tizenhat fejezetes sorozatot állított össze Sütő Andrásról, aki jelenleg nincs a magyarországi tanmeneti és nemzetmeneti gondolatban. Pedig ő Bethlen Gábor-i magasságból és mélységgel nézte a magyarságot. Elmondhatatlan dráma volt az élete. Miközben folyt a lapítás, ő az életét tette a tisztességre. És most egy bibliográfiás senkiházi mocskolódik az életével az interneten, tette hozzá. Cs. Nagy Ibolya a Káin és Ábel című, emberi ősállapotokat tükröző tudatdrámát elemezte behatóan. Végül Pálfy G. István beszélt az általa és Cselényi László által 2001-ben készített Sütő András-dokumentumfilmről. Levetítették a Történelmet hazudni nem lehet című film félórás részletét. /Nagy Botond: Történelmet hazudni nem lehet… Sütő András-emléknap. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./ A bibliográfiás senkiházival Kuszálik Péterre célzott.2010. szeptember 18.Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságátBudapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei „Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben... Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket. A körmönfonástól a könyvekig Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak. Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete. Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta. A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők. Filmjében és zenéjében is él a nemzet Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet. Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén. Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész. Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van. Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta. Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili. S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója. Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili. Országos és regionális rendezvények Felvidéken Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette. Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt. Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja. Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről. A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor. EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán. „Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain. FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 18.A református oktatási intézményvezetők nyilatkozataA Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról. A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét. Léva, 2012. július 11. Aláírók: Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium. 2013. április 26.Versek szavak és kvantumok között„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel. Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya? – Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról. Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. – Verset mikor kezdett írni? – Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek. – A megjelenésre mennyit kellett várnia? – Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy. – Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet? – Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban. – Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal. – Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2014. január 6.Elhunyt Kristófi János festőművészA romániai magyar képzőművészet nagy öregje, a világszerte ismert Kristófi János a Bihar megyei Monospetriben született 1925-ben, középiskolát Kolozsvárt végzett, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Művészeti Népiskola tanáraként dolgozott Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955–88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikussal rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a Körös-parti város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot és környékét, illetve Erdély különböző sarkait örökítette meg, későbbi korszakaiban szakrális témájú monumentális olajfestményeivel hívta fel magára a figyelmet. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben és Budapesten (1991). Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán művészettörténész. Kristófi János 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést. Január 5-én, vasárnap este hunyt el nagyváradi otthonában. Kristófi János /Monospetri, 1925. dec. 15. – Nagyvárad, 2014. január. 5. Székelyhon.ro, 2015. május 5.Kultúra, történelem és szórakozás a Festum VaradinumonA Nagyváradon már harmadik napja zajló Festum Varadinum ünnepségsorozatban számos olyan rendezvény kapott helyet, amely a legszélesebb érdeklődési körűek igényeihez is igazodik. A nagyváradi kulturális fesztivál szerda–péntek közötti időszakában hangsúlyosan megjelenik kultúránk, művészetünk és történelmünk is, ugyanakkor több különleges szórakoztató programra lehet készülni. Alább a fesztivál május 6–8. közötti rendezvényeit foglaltuk össze. Kristófi János emlékkiállítás Május 6-án, szerdán 14 órakor Kristófi János világhírű nagyváradi festőművész (1925–2014) munkáiból nyílik kiállítás a nagyváradi városháza dísztermében. Kristófi János (Monospetri, 1925. december 15. – Nagyvárad, 2014. január 5.) világszinten elismert festőművész. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Népi Művészeti Iskola tanára Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955-88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikus művésznővel rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot örökítette meg. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben , Budapesten (1991) és Szolnokon (1995). Kristófi János világszerte ismert festőművész 1954 óta élt Nagyváradon, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. 2011-ben Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Kiállítások, könyvbemutatók, istentisztelet 16.30-kor Wagner Péter képzőművész egyéni kiállítását nyitják meg a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, 17.00 órától emlékműsor Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő, előadó születésének 120 évfordulója alkalmából a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. 17.45-kor Szilágyi Aladár: Mit akartak ezek a magyarok?- Beszélgetések kortárs történészekkel Holnap /Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2015/ – könyvbemutató az Ady Endre Líceum dísztermében, Szilágyi Aladár beszélgetései a Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának 2014-es előadóival, bemutatja Szűcs László, a kötet szerkesztője és az Erdélyi Riport, valamint a Várad művelődési folyóirat főszerkesztője. 18.00 órától ünnepi istentisztelet a nagyváradi evangélikus templomban, igét hirdet Szabó Szilárd dombóvári evangélikus lelkész, előadást tart Balczó András evangélikus olimpikon; közreműködnek az evangélikus óvoda gyermekei, valamint Lucian Malița hegedűművész és Thurzó Sándor József brácsaművész. Az Ady Endre-gimnázium dísztermében 18.30-kor kezdődik a Szacsvay Akadémia történelmi előadása A török kiűzése Magyarországról (1683-1718) és az ország jövőjének tervezésecímmel, előadó: Gebei Sándor egyetemi tanár (Eger), az MTA doktora. 19.00 órától Operett express – Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek előadása. Elhangzanak világhírű operett melódiák Kálmán, Eisemann, Huszka, Fényes, Szenes, Lehár operettjeiből. Helyszín: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának díszterme (Partium Keresztény Egyetem) Történelmi konferencia: „Várad, Erdély kapuja...” Május 7-én, csütörtökön 10 órakor „Várad, Erdély kapuja...” Nagyvárad történelmi szerepe a fejedelemség korában címmel történelmi konferencia kezdődik nagyváradi városháza dísztermében. A Festum Varadinum tavalyi rendezvénysorozatába beillesztett történelmi konferencia nagy sikert aratott, hiszen olyan, nemzetközileg is elismert szakemberek jöttek el előadni, akik kétségtelenül a történész szakma elitjéhez tartoznak. Nincs ez másképp idén sem, értékes és várhatóan rendkívül tartalmas értekezések hangzanak el, melyeknek középpontjában Nagyvárad, illetve a város középkori szerepének fontossága áll. A konferencia részvevői és előadásaik címei: Oborni Teréz tud. főmunkatárs, kora újkori témacsoport vezető, MTA BTK, Történettudományi Intézet: Szapolyai János és a váradi béke; Gálfi Emőke tud. kutató (EME Kolozsvár): Izabella királyné várospolitikája: Gyulafehérvár és Várad; Bogdándi Zsolt tud. kutató (EME Kolozsvár): A váradi hiteleshelyek 16. század második felében; Mátyás-Rausch Petra tud. munkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A belényesi rézbányászat helye az Erdélyi Fejedelemség ércbányászatában 1571 és 1613 között; Emődi Tamás műemlékvédelmi szakmérnök, Nagyvárad: Az erdélyi fejedelmek nagyváradi palotája; Jeney-Tóth Annamária egyetemi docens, Debreceni Egyetem: Ifj. Rákóczi György váradi udvartartásának kezdetei (1638-1640-1642), Sudár Balázs tud. főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A váradi török tartomány első évei (1660–1665). Szent László öröksége Ugyancsak 10 órakor kezdődik az a program, melynek keretében Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal a római katolikus székesegyházban, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és a nagyváradi várban. 11 órától Nyitott kapuk – iskolanap a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, 13 órakor Varadinum Junior: „Sötét és semmi voltak...” – világosság és sötétség ellentéte a művészetben – irodalmi műhely a Mihai Eminescu Főgimnázium dísztermében, ugyanitt 14 órától: „Aki fényt hagyott maga után...” – magyarok a fény történetében. 17 órakor Ólomkatona címmel díjkiosztóval egybekötött kiállítás nyílik a Gyermekpalotában. 18 órától ünnepi istentisztelet nagyváradi unitárius templomban, igét hirdet Nt. Gyerő Dávid lelkész, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, fellép a nagyváradi Kántorok Kórusa, majd szeretetvendégség következik. 19 órakor kezdődik Koncz Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes művész Gyorsvonat című önálló estje a a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. A Kossuth-díjas színész-rendező kedvenc költőitől, íróitól válogat verseket, novellákat, részleteket életszemlélete bemutatására. Hitet tesz az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett. Persze mindezt remek írások tükrében, a rá jellemző őszinteséggel, vonzó férfiassággal teszi. Történelem és irodalom Május 8-án, pénteken 16 órakor tartják meg a Varadinum történelmi verseny megnyitóját. Az Ady Endre Elméleti Líceum dísztermében zajló vetélkedő címe: Nemzetközi kapcsolatok a XIX. század végén a XX. század elején. Az első világháború. A megmérettetés 9-én, szombaton 9 órakor folytatódik ugyanott. 18 órakor Dukrét Géza helytörténész, a Partiumi Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke új kötetét, mely az Adalékok Siter történetéhez címet kapta. Helyszín: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumterme. 19 órától Szabó T. Anna költő, műfordító szerzői estjére kerül sor teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban. A Lotus Centerben 19.30-kor kezdődik a közismert magyarországi együttes, a HoneyBeast koncertje. A Honeybeast egy magyar, elektronikus pop-rock zenét játszó együttes, mely ezen a néven 2011-től működik, bár történetét – némileg eltérő formációban és néven – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget. Metropol koncert pénteken A Festum Varadinum egyik kiemelt programja a Nagyváradi Állami Filharmóniában 20.30 órakor kezdődő Metropol koncert. A nagyváradi rockegyüttes 1968-ban alakult és legendás karriert futott be. Mind a váradiak, mind az erdélyi rockkedvelők kellemes nosztalgiával gondolnak vissza a Metropol koncertjeire, ezért a mai napig nagy népszerűségnek örvendő csapat fellépései garantált felüdülésnek, felhőtlen szórakozásnak számítanak. maszol.ro 2015. július 21.Kárpát-medencei magyar bölcsességek könyve NagygécenNapokon belül az utolsó emlékoszlop is a helyére kerül Nagygécen, a felújított és restaurált Megmaradás templomamellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településekről 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig,Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A település ugyanis 1970-ben elnéptelenedett, a Szamos pusztítása után a hajdani lakosok nem költözhettek vissza otthonaikba, így a házak zöme végleg az enyészeté lett. A 1200-as évek végén épített templom állapota is rohamosan romlott – de megmaradt, és most megújult: így válhatott a falu a nemzet megmaradásának szimbólumává. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet – Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében – a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek gyűjtése 2014 augusztusában indult. Az első üzenet szinte azonnal megérkezett, Háromszékről, Sepsiszentkirályról: "Magyar, ne csak nézz, hanem láss is! A szíveddel, és jobb lesz a világ…" A következő hónapokban egészen idén június végéig csaknem 310 ezer karakternyi Kárpát-medencei bölcsességet küldtek be a települések polgármesterei, jegyzői, lelkipásztorai és papjai, lakosok, leszármazottak és elszármazottak. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, a határtalan magyarság, az emberiesség fontosságának, a szeretet erejének gondolatvilágát testesítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét a Kárpát-medence teljes területéről. Szám szerint a legtöbb üzenet – 1004 darab – Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan például Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron ("Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne") és Tompa Mihály ("Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!") egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszövegrészletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc ikonikus lakója, Bözsi néni saját szavaival üzent: "Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek". Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a Legszebb kulturális üzenet, az egyházi szervezetek pedig a Legszebb egyházi üzenet címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén a székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: "A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül" (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a legtöbbek tetszését: "Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk" (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja a látogatókat a román–magyar határ menti Nagygécen. Népújság (Marosvásárhely) 2015. július 29.Megmaradás Temploma — Nemzeti EmlékhelyNagygécen rövid időn belül felújítják a sokáig magára hagyott és elfelejtett templomot, ami a megmaradás jelképe lesz a készülő Nemzeti Emlékparkban, melyben a Megmaradás Temploma mellett szerepel az Őrtűz oszlop, a Megmaradás Háza és a Makovecz-kilátó. Alig hagyjuk el az országhatárt, még a Csenger, illetve Fehérgyarmat felé vezető elágazásig sem kell elmenni, hogy megpillanthassuk (ha nagyon figyelünk bal felé) a „Nagygéc” feliratú fatáblát. Sokáig az elhagyott, az elfelejtett faluként emlegették ezt a nagy múltú települést — mesélte Forján Zsolt, Csenger város polgármestere —, melyről már 1280-ból maradtak fenn írásos emlékek Később több birtokosa is volt, köztük a Csarnovodai, Csáki, Darai és Drágfi családok tulajdonát képezte, 1476-tól pedig a Szántaiak és a Becskiek birtokolták századokon át. A XIX. században a Szatmár vármegyei magyar falunak 355 lakosa volt, a szabadságharc után, 1852-ben báró Haynau vette meg a géci pusztát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastélyt építtetett, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi. Szatmár vármegye monográfiája már 88 házról és 678 lakosról ír. A főútról aránylag jól karbantartott út vezet az emlékhelyig, az út két oldalán bokrok terjengnek, néhány ház is található, de úgy tűnik, ezek nemrég épültek. A temetők is fák és bokrok közé kerültek. A település jelképe az egytornyos, egyhajós, támpilléres szentélyű teremtemplom, román kori résablakokkal, kora reneszánsz szentségházzal, betlehemi csillagos, háromszintes toronnyal. A templom bemutatásakor Forján Zsolt régi dokumentumokra hivatkozik. Egy 1339-es dokumentum szerint Géc templomát az egyik apostolfejedelem, Szent Péter tiszteletére szentelték fel. A kis templom két részből áll, a hajó az Árpád-korból, a szentély Mátyás király korából való. A templomot a XV. század második felében késő gótikus stílusban kibővítették: elbontották a román kori szentélyt, lefaragták a diadalívét, a templom hajóját meghosszabbították és szentéllyel bővítették. A két gótikus ablak közötti szószéket a XVIII. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből. A reformáció idején, a XVII. században festették ki a templom belső terét, amelyről leírások is vannak. Az épület famennyezetét 1765-ben kapta. Vélhetően ez idő tájt épülhetett a templom különálló fatornya is. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot 1896-ban emelték, a bejárat bővítésével ekkor tüntették el a román kori kaput. Emlékhely A templom sorsát az 1970-es Szamos-közi árvíz évtizedekre megpecsételte. Külső falán térdmagasságban jelzés található: idáig ért a víz 1970-ben. A bejárat mellett ez olvasható: „Nagygéc, faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A Megmaradás Templomának teljes körű felújítása hamarosan befejeződik. Helyükre kerültek a padok, amelyek teljesen megegyeznek a korábbiakkal színben és formában egyaránt. A restaurátorok beépítették az úgynevezett „pillangó ablakokat” is. Napsütéses időben a templom ablakain beszűrődő fény és az árnyékok különleges játékának lehetnek szemtanúi a látogatók. Az emlékparkban hamarosan az utolsó emlékoszlop is helyére kerül, a felújított és restaurált Megmaradás Temploma mellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településektől 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig, Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás Temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet — Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében — a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei, magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét, a Kárpát-medence teljes területét lefedve. Szám szerint a legtöbb üzenet — 1004 darab — Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) és Tompa Mihály („Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”!) egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszöveg-részletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc üzent: „Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek”. Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a „Legszebb Kulturális Üzenet”, az egyházi szervezetek pedig a „Legszebb Egyházi Üzenet” címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén egy székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül.” (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk.” (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás Temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja majd a látogatókat. Az emlékkertben helyére került az Őrtűz oszlop is. A monumentális alkotás a hét magyar törzs bejövetelére is emlékeztet és a honfoglaló ősöknek állít emléket. A látogatók azonban az Árpád-házi királyok neveit is felfedezhetik az oszlopon. A kárpát-medencei magyar települések üzeneteit tartalmazó márványtáblák gyűrűjében felállított Őrtűz oszlopban elhelyezésre került egy 30 kilogrammos prizma is, melynek megtört fényein keresztül látható a Makovecz Imre által megálmodott kilátótorony is. Ottjártunkkor jóleső érzés volt a toronyból széttekinteni, átlátni a határon, azt remélve, hogy egyszer az is eltűnik és még szimbolikusan sem akadályozza majd semmi az összefogást. A falu újjáélesztésére, emlékének ápolására a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre, mely a Nagygécért Közhasznú Egyesület nevet viseli. A felújítási munkálatok 562 millió forintba kerülnek. A Nagygécen hamarosan elkészülő emlékhelyet Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke fogja felavatni. Elek György Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti) 2015. szeptember 24.Öröklő KisborosnyóBizonyára, Háromszék minden kisebb települése legalább annyi helytörténeti értékkel rendelkezik, mint Kisborosnyó, de ha nem rendelt minden faluba a Fennvaló egy-egy olyan néptanítót, lelkészt, tollforgató falutudóst vagy krónikást, mint oda, homályba vesznek az események, csirájában maradnak a jobbnál jobb ötletek, s ember legyen az később a talpán, aki megírja-összegyűjti a helyi értékeket, s megmenti az utánunk következőknek. A kisborosnyóiaknak volt, amit örökölni, de ebben a közösségben nemcsak a múlt, hanem közelmúlt, s a jelen is értéket teremt. Újságcikkek és tudósítások, a média minden csatornája rögzítette azt, amit az itt működő Nyíres Lokálpatrióta Kör megteremtett nemzedékek nevelői, Damó Gyula néptanító és őt mindenben segítő felesége, Damó Irma tanítónő, irányításával. Ha nem támogatta volna őket a mindenkori faluközösség, a lelkészek, a presbiterek, falufelelősök, községi tanácsosok és a borosnyói önkormányzat, terméketlen talajra hintett próbálkozások maradtak volna kezdeményezéseik, amelyekről jelenleg nemcsak egy történelmi emlékpark, emlékfák sora, hanem emlékjelek, emlékkopják és emléktáblák tanúskodnak. Élettel teli iskola és templom Kisborosnyón az iskolának és az óvodának is van neve. Az itt született Nagy Károly erdélyi református püspök és Tompa Klára örökös jótevő unokáinak van, amit örökölniük. Éppen szüneten voltak látogatásunk idején, s mi azon örvendeztünk, hogy ebben a faluban három pedagógus összesen ötvenhárom gyereket nevel és oktat, s ha nem is gyarapodik jelentős mértékben a tanulósereg, de nem is apad. Zsigmond Réka tanítónő tizenkilenc előkészítőst és másodikos gyereket tanít, Kónya Enikő tizenhárom elsőst, másodikost és negyedikest, Magyarósi Noémi Szidónia óvó néninek pedig huszonegy óvodása van! Éreztük, hogy a csevegő-csirikáló gyereksereg Kisborosnyó élő csemetekertje! Nem üres a paplak Annak ellenére, hogy gyakran változtak itt a falu lelkészei, mindig teremtettek értékes hagyatékot. A nemrég távozott Rátoni Botond tiszteletes Kisborosnyói útjelző című gyülekezeti lapja a helyi események valóságos jegyzőkönyve volt. Tavaly szeptember elsejétől Székely Róbert Imre kovásznai gyakorló segédlelkész vette át a zömében református kisborosnyóiak lelki gondozását, felújított templomot és gyülekezeti házat kapott, s új lelkészi lakban kezdte meg munkáját. Folytatja elődje gyülekezeti lapját, megszervezte a faluban az internet-szolgáltatást, s a parókia udvarán állandó szabadtéri néprajzi kiállítást rendezett. Nyáron a Vitézi rend illyefalvi ünnepségén vitézzé avatták. A falu temploma valóságos emlékhely. Nagy Károly erdélyi református püspök emléktáblája mellett más értékeket is őriz a kálvinista templom, ugyanis ebben az esztendőben új beltéri kopjafával gazdagodott a kisborosnyói Tompa és Herszényi család emlékére. Az emlékkopját Bartha Árpád gondnok faragta a helybeli Tompa-kripta előtti évszázados hársfa vihar döntötte ágából. Kisborosnyón nemcsak a gondnok, hanem több férfiember is birkózik már a kopjafaragás mesterségével. – Fémplakettet szándékszunk elhelyezni Székelyföld sport-csillagainak emlékére faragott templomi kopjánkra – sorolta újabb ötleteit Damó tanító –, amit a nemrég tragikus hirtelenséggel elhalt Áros Károllyal, a Háromszék napilap sportújságírójával közösen terveztünk el. Mályvafa és trombitafa Ötletekben nincsen hiány a Damó családban, ugyanis a történelmi emlékparkban számtalan jeles személyiség által ültetett emlékfa ékeskedik-virul és emlékeztet ültetőjére is. Utóbb dr. Jeszenszky Géza budapesti történész-egyetemi tanár és magyar közéleti személyiség ültetett egy mályvafát, s miként megtudtuk, majd ősszel Dálnoki Lajos rétyi polgármesterrel a zenekultúra mesterének, Kelemen Antal tanár-karnagynak az emlékére szándékoznak gyökereztetni egy trombitafát! – Milyen más változásra számíthatunk az emlékparkban? – kérdeztük. – A nagyborosnyói községi tanács jóváhagyta a park új kerítésének költségeit, s az ahhoz szükséges nyersanyag már a faluban. A közmunkában főleg a helybeli fiatalokat fogjuk bevonni. Még idén felavatásra kerül két emlékkopja: egyik a magyar honfoglalás, a másik pedig néhai Mustafa Kemal Atatürk török köztársasági elnök emlékére, aki uralkodása idején számtalan jelét adta a magyarok és történelmünk jeles személyiségei iránt érzett tiszteletének. Gólyabarát tanító bácsi Damó tanító nem szűnt meg madárbarát lenni. Saját maga nevelt fel két, táplálék nélkül maradt gólyafiókát, amelyek a falu utcáján sétáltak, s annyira szelídek voltak, hogy a gyermekek simogatását is eltűrték. Kétévi távollét után visszatértek születési helyükre, s a temető évszázados fáinak száraz ágaira telepedve szemlélték, majd körberepülték a helyet. Amint azt a tanító kihangsúlyozta, a visszatérő gólyák viselkedésének metaforikus töltete, példaértéke van. A nagy magyar költő, Tompa Mihály is holtig kereste elődeinek származási helyét, s azok közé Kisborosnyót is beszámította, ahol valóban a népes kisnemesi Tompa família évszázadokon át a falu meghatározó családjai és személyiségei közé tartozott. A Tompák omladozó kriptája ezt ma is tanúsítja a kisborosnyói temetőben. – Minden esztendőben, így a jelenlegiben is, estefelé 10–15 kelepelő gólya telepedik a temető fenyőinek ágaira – maradt a gólyatörténeteknél a tanító. Ilyenkor a fenyők, mintha fel lennének díszítve. Gábor György, a nagyborosnyói borjúhizlalda mészárosa még most is emlékszik arra, amikor Székely igazgató engedélyével hetente két-három alkalommal vágóhídi maradványokat, faggyúcafatokat szállított kerékpárján Damó tanító úr a kis gólyák etetésére. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 13.Belső parancs a nemzetegységAki így tudja siratni a szabadságharcosok áldozatait, az igenis méltó a szabadságra. Való igaz, hogy a 18 éves korában császárrá koronázott, süvölvény I. Ferencz József és miniszterei, tábornokai mindent megtettek tervszerűen, hogy a magyarságot gyarmatosítsák, németesítsék, átkeresztelgessék idegen nevekre, kitörölve a közéletből is anyanyelvét. Ez a császároid legény utoljára Metternich nevű miniszterétől kapott könyveket, hadd tájékozódna. A szabadságharc idején a minisztert kiiktatták, de ő leveleiben óva intette az uralkodót a gyarmatosítástól, mint képtelen vállalkozástól, mert „a magyarságot soha nem bírja Felséged németté kényszergetni”. Az AKCIÓnak mindig megvan a megfelelő REAKCIÓja, a visszahatása, akár a rugónak. A magyar nyelv lett az összefogó abroncs, mind Mohács, mind Világos után. Az egységet vállalta az arisztokrácia is, és nem az általános behódolást. Emlékeztetni szeretném a mostani magyarokat, szabadokat – ha vannak szabad magyarok Európában ma – és megkötötteket, Nemeskürty István történészünk, művelődéstörténészünk adataival arra az időszakra, amikor az anyanyelv volt az egyetlen kötelék a nemzettudatban. Na meg a 19. század irodalma. Medgyes Lajos, Lisznyai Damó Kálmán és számos középszerű, de lelkes magyar irodalmár vette a tollat, és a maga módján írt, írt, magyarul, nemzetgyászban, kevés reménnyel. Báró Kemény Zsigmond elismerte a szabadságharc leverése utáni kényszerhelyzetet, ám maga is tollat ragadott, tudván, hogy a szó maga a megtartó ige. Az elnyomók hirdették: Németország túlzsúfolt (!), tessék áttelepedni nyájas előjogokkal Magyarországra, birtokra és közéletre, ne pedig Amerikába! Íme, az emlékeztető, mára is érvényes, azóta is tervszerű megoldás a magyarság kinyírására kisebbségben, illetve anyaországában! Lásd, ahogy én látom, hogy összekovácsoló a nyelvünk. Nemeskürty István csodálatos érveléssel mutatja föl az „új háború” jelenségét 1850 után, melyben erőt adó részt vállalt a főnemesség is, noha onnan sokan ellenezték a 48-as szabadságháborút. Rohamosan elterjed felsőbb körökben a 9 ezüstbetűs fekete karperec, nyakék. A 13 aradi vértanú kezdőbetűiből állott, és ez volt a szövege: Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Klager Leben Sie. Magyarul: Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók, tovább élnek ők. A cenzúra mindenütt működött, a magyar lapok megszűntek, és ennek arányában terjedt reményáradatként: Gyáva a császár! Sok százan hagyták el menekülve az országot, külföldön szervezkedve, sokan voltak börtönökben. Garay János megsegítésére az aradi várban raboskodó szabadságharcosok 61 forint 2 krajcárt gyűjtöttek össze, és a börtönőrökkel egyezkedve juttatták ki onnan. Arany János, Gyulai Pál, Tompa Mihály, Eötvös József írtak, A falu jegyzője c. regény meghódította Angliát, Amerikát. Általános megvetés illette Ferencz Józsefet. Kossuth Lajossal az élen a császár 36 magyar vezért, minisztert, kormánytagot ítélt kötél általi halálra „in effigie” (jelképesen, távollétükben), kötélen a névtábla. Haynau, a hóhértábornok európai körútján elment Londonba is. Ott a serfőzők fölismerték rettenetes bajuszáról, nosza, megkergették, utolérték és keményen megverték. Az angol miniszterelnök csak annyit mondott erre: Elég lett volna, ha földobálják egy pokróccal a levegőbe... Vörösmarty 1854-ben megírta A vén cigány c. versét, Arany János a Velszi bárdokat. Az anyanyelv élt, élt a maradék irodalom, képtelenség volt – igaza volt Metternichnek – megállítani a zászlóként hívogató anyanyelv uralmát. És törpült, egyre törpült a császár ázsiója. 1859-ben csúnyán kikapott Solferinónál, hadban, III. Napóleon és II. Viktor Emánuel piemonti király seregeitől. A sors kegyes volt... A magyar népdalkincs bosszút állt az elvesztett, koldusokká senyvedt honvédekért. Arany János Családi kör c. versében a meséltető gyermekre szólt szelíden: Nem mese az, gyermek. És mesélt a honvéd, magyarul. Erős, életes nagy példa Mohács óta is a megtartó anyanyelv a magyarok számára. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. november 6.Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője” Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában. – Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben? – Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem. Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak. Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat. Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői. – 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből? – Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen. Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek. - Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989? - Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem. - Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész? – Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak. - Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad? - Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására. – Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója. Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula. Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba. – Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni? – Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág. – Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi... – Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben. – Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás? – Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése. – Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése... –Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.” - Min dolgozol most? Mik a terveid? - Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni. Józsa István egyetemi oktató Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 22.Ünnepi táncjáték PécskánMárcius 19-én, szombaton 17 órai kezdettel szervezett előadást a Búzavirág Egyesület Pécska Város Polgármesteri Hivatala és a Helyi Tanács támogatásával az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére. A Doru Ioan Petescu Művelődési Házban összegyűlt nézőket Engi Márta, az Egyesület elnöke köszöntötte, aki elmondta: az előadás kissé rendhagyó, mivel nem a táncok azok, amik az ünnepre utalnak, hanem a táncok között elhangzó versek. Ezt követően felolvasta Antal Péter polgármester üzenetét, aki aznap Záhonyba volt hivatalos, ezért nem tudott részt venni az előadáson. Az RMDSZ-t Faragó Péter-megyei elnök, Bölöni György-helyi elnök, polgármesterjelölt és ifj. Zágoni Szabó András, helyi tanácsos képviselte. A két elnök a színpadról köszöntötte a jelenlévőket, beszédükben kitértek az ünnep jelentőségére. Az ünnepi táncjátékon a pécskai magyar néptáncegyüttes mind a négy csoportja fellépett: a Bojtocska, a Kis Boglárka, a Nagy Boglárka és a Búzavirág is. A táncok közötti szünetekben Tóth Brigitta és Engi Márta: Kölcsey Ferenc, Juhász Gyula, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és Aranyosi Ervin verseiből szavalt. Sinka Pál. Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 17.Betölteni a nekünk adott életteret ( Csíksomlyói pünkösdi búcsú)Ferenc pápa az általa meghirdetett irgalmasság szentévében szorgalmazta, hogy minden egyházmegyében nyissák meg az irgalmasság kapuit, jelezve, hogy nincs fal, amely elválaszt Isten irgalmasságának a megtapasztalásától. Ez a nyitott szent kapu fogadta a kegyhelyen is a több százezer zarándokot, akik Székelyföldről, csángó vidékről, az anyaországból és a világ legtávolabbi részeiről érkeztek. Sok helyről jöttek gyalogos csoportok, akik vállalták a zarándoklat nehézségeit és örömeit, hogy teljes búcsúban részesüljenek. A búcsút élőben közvetítette a Duna Televízió és az erdélyi Mária Rádió, a liturgiát a kegytemplom kórusa tette áhítatosabbá. Bátorság az élet elfogadásához A zarándokokat az idén tízéves erdélyi Mária Rádió munkatársai és önkéntesei fogadták a tágas kegyhely előtti téren, lehetőséget adva a rövid bemutatkozásra: ki, honnan, hányadszor és milyen gondolatokkal jött. Délelőtt elindult a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium diákjai által vitt kordon az egyházi méltóságokkal. Őket a világi méltóságok követték, közöttük Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczeg Anita, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke és Eperjes Károly színművész. Mire felértek a szentmise helyszínére, az embersereg teljesen betöltötte a Kis- és Nagysomlyó közötti helyet. Az erdélyi ferencesek nevében Orbán Szabolcs, a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója köszöntötte az egybegyűlteket. Kiemelte, a rendalapítóhoz hasonlóan minden ferences legnagyobb ajándéka és egyben küldetése is, hogy a mennyországba, Isten közelébe segítse embertársait. Legalább egy lépéssel közelebb. Ismertette, hogy a magyarországi Pilisszántón a csíksomlyóival egy időben tartanak szentmisét. Jakubinyi György érsek felszólalásában emlékeztetett, hogy a hagyomány szerint 449 éve gyülekeznek pünkösd szombatján Csíksomlyón annak emlékére, hogy a tolvajos-tetői csatában legyőzték János Zsigmond csapatait, és megmaradtak őseink hitében. A mai ember feladata sem lehet más, mint hogy megerősödve hitében továbbadja a megtapasztalt szeretetet ott, ahol él. Majd átadta a szót a főcelebráló Bíró László püspöknek, a Magyar Katolikus Családegyesület elnökének, aki a magyarországi zarándokvonattal érkezett. „Ha valahol várnak, ott otthon vagyunk. Erdélyországban megtapasztaltuk, hogy itthon vagyunk, vár a Szűzanya” – mondta a püspök, aki megköszönte a székelyeknek a szeretetteljes fogadtatást. Kívánta, hogy újuljanak meg a családok: a házaspároknak legyen idejük egymásra, merítsenek bátorságot az élet elfogadásához. Összekapaszkodva imádkozni A búcsús szentmisén a keresztény tanítást, Isten igéjét a korábban Sepsiszentgyörgyön is szolgálatot teljesítő Csintalan László tiszteletbeli kanonok, tiszteletbeli főesperes, csíkdelnei-csíkpálfalvi plébános közvetítette. Prédikációjában a jó Isten gondviselő jóságáról elmélkedett, akinek irgalmassága megnyilvánul a teremtésben, a megváltásban és a megszentelés művében is. A teremtés művének legbeszédesebb bizonyítéka a gyönyörű csíki táj. Az ember is puszta létével a teremtő Istennek a jóságát, irgalmasságát hirdeti. A mózesi áldást magyarázva az ünnepi szónok kifejtette: „Azt jelenti, hogy akarom, hogy élj, és akarom, hogy még jobban élj. Isten megáldotta a teremtésben az egész világmindenséget, benne az élővilágot, és természetesen benne engem, embert is, és azt mondta, hogy akarom, hogy élj, és akarom, hogy még jobban élj. S az embereken keresztül megáldotta a népeket is. A mi népünket is, és arra is azt mondta, akarom, hogy szülőföldeden élj, és még jobban élj. Ezt az áldást akarjuk magunkkal vinni, hogy betöltsük azt az életteret is, ahol mindennapjainkat éljük: a családi ház életterét, a falu, a város, az ország életterét, mert Isten áldása erre is szól. És ha jó nekünk itt, a somlyói szent hegyen összekapaszkodva imádkozni, akkor ebből erőt kell merítenünk ahhoz, hogy otthon is, családunkkal, házastársunkkal, gyermekünkkel, de falunkkal, egyházközségünkkel, egész népünkkel összekapaszkodva imádkozzunk. Isten áldását kérjük, hogy a nekünk adott életteret betöltsük, hogy ne maradjon beszegezett ház, gyermek nélküli iskola, megfogyatkozott falu és város, és főleg ne maradjon megfogyatkozott ország és szülőföld.” Csintalan László mondanivalója alátámasztására Harsányi Lajos, Wass Albert, Tompa Mihály és Tűz Tamás verseiből idézett, végezetül a székely himnusz szavaival kérte: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.” Csángó mise: értékesek vagyunk Mivel a csobotfalvi Szent Péter és Pál templom felújításra szorult, hat éve nem tartottak csángó szentmisét benne. Bátor Botond pálos szerzetes különös örömét fejezte ki, hogy pünkösdre, az egyház újjászületésére megnyithatta kapuit a templom, és szentmisét mutathattak be a csángó testvérekért. Náda Botond szerzetes atya, a mise celebránsa prédikációjában az apostolok által is megtapasztaltakra utalt, arra, hogy értékes emberek vagyunk. „S ha ezt tudom, akkor mosolyognom kell: jó, hogy vagyok ezen a világon. Isten akarta, hogy legyek, hogy ott, ahol vagyok, teljesítsem a küldetésemet. Nem úgy vagyunk értékesek, ahogyan ez a világ akarja nekünk mondani, hogy azért vagy értékes, mert sok pénzed, új telefonod, jó beosztásod van, sokan fölnéznek rád, szép az autód, szép a házad. Nem ettől vagy értékes. Azért vagy értékes, mert Isten megteremtett téged, és azt akarja, hogy csángó legyél, és azon a földön csángó emberként éld meg az életedet. Adj gyermekeknek életet, neveld fel őket, szeresd őket, és higgye el az a gyermek, aki a te családodban nő fel, hogy jó, hogy van ezen a világon. Ezért vagy értékes. Drága kincs. Ami nagyon fontos mindannyiatok számára: tudjátok, hogy honnan jöttetek, s hogy most mi a feladatotok. S aki segít bennetek, hogy összekulcsolt kézzel el tudjátok mondani a miatyánkot, aki segít benneteket abban, hogy megértsétek, az a legfontosabb, hogy élet legyen köztetek és bennetek, azokat segítsétek, és azokra nézzetek föl. Értékes emberek vagytok, Krisztushoz tartoztok.” A csíksomlyói búcsú nem ért véget a szombati liturgikus programmal: több imacsoport, magánszemélyek, köztük a csángók is vállalták az éjszakai virrasztást, hogy elnyerjék a kért kegyelmeket, és a kápolnánál várták a hajnalt, hogy a hagyomány szerint megláthassák a Napba öltözött Asszonyt. Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 10.Búcsú Kilin SándortólTisztelt gyászoló gyülekezet! Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit. Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki. Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg. Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó. Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett. De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart. A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik. Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett. Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait. Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából. Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált. A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja. Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni. Jámbor Gyula Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én. Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 1.Megelégelték az ígérgetéseketMegelégelték a marosvásárhelyi városháza ígérgetéseit a nyelvi jogokért küzdő civilek. Ezért egyrészt perbe fogták a polgármesteri hivatalt, másrészt újraindították a kétnyelvű utcanévtáblák gyártását. Hiába a kétnyelvű utcanévtáblákra elkülönített költségvetési összeg, és hiába a sok ígérgetés, a városháza időhúzásra játszik – állapították meg a nyelvi jogokért küzdő civilek. A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) jogi lépéseket tett a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét évek óta odázó polgármesteri hivatallal szemben, a szervezetből kivált Károly Ferenc és társai pedig újraindították a táblagyártást. A feliratokat naponta 9 és 19 óra között a Kétnyelvű utcanévtáblákért Facebook-csoport oldaláról vagy a civil aktivista Tompa Mihály (Govora) utca 4. szám alatti lakásán lehet megrendelni. Amint Károly Ferenc elmondta, a két napja meghirdetett akció során már több rendelést is kapott. A táblák ára mindössze 20 lej (tizenöttel kevesebb, mint két évvel ezelőtt), amire a megrendelő nyugtát is kap. „Ez nem az én bizniszem, sőt aki ezt bevállalja, az sem gazdagodik meg ebből. A csoportunk indította újra ezt a kampányt, mivel nem látunk semmiféle előremozdulást a polgármesteri hivatal részéről” – fejtette ki a kezdeményező. A CEMO egykori tagja jónak, ám bonyolultnak és hosszasnak tartja volt szervezete lépését is, a pereskedést. „Az övéké is, meg a mienk is egyfajta nyomásgyakorlás, mi élünk a polgári engedetlenség szabályaival, a törvényeket betartván” – magyarázta. A CEMO sokadik felszólítására válaszolva a városháza azzal magyarázkodott, hogy 2016-ban is több mint ötszáz egynyelvű utcanévtáblát cserélt kétnyelvűre. Első hallásra a félezres szám valóban soknak tűnik, de ha figyelembe vesszük, hogy csupán a város leghosszabb utcájába, a Dózsa Györgybe legalább száz tábla került ki, kiderül, hogy a hatóságok alig néhány utcában oldották meg a helyzetet. Károly Ferenc egyetértett felvetésünkkel, miszerint az önkormányzati fennhatóság alá tartozó helyi rendőrségnek ezelőtt két évvel sikerült megfélemlítenie a táblákat szereltetők vagy rendelni szándékozók egy részét azzal, hogy 30 és 50 ezer lej közötti bírságot helyezett kilátásba. Noha a büntetés elmaradt, akkor sokan levetették magánházaikról a kétnyelvű feliratot. Pedig jogerős ítéletében a Maros megyei törvényszék is leszögezte, hogy nem számít reklámfeliratnak a kétnyelvű utcanévtábla, azok felszerelése pedig nem ütközik semmiféle törvénybe. „Azért is kedvező az ítélet, mert ha ennek ismeretében a rendőrfőnök újrakezdi a kétnyelvű utcanévtáblák elleni harcát, nem úszhatja meg büntetőjogi felelősségre vonás nélkül, hisz egyértelmű, hogy – az indoklást idézve – inkompetens módon vagy rosszhiszeműen értelmezte a törvényt” – hangsúlyozta Kincses Előd, a táblaperek felvállalója. Az ügyben immár két éve teljes szélcsend van: a fenyegetések ellenére a rendőrség senkit nem bírságolt meg azok közül, akik nem vették le, vagy időközben visszaszerelték a táblát. A jogász szerint az ítélet alapján nyugodtan ki lehet függeszteni a kétnyelvű táblákat. Megkeresésünkre Florea tanácsadója, Claudiu Maior cáfolta, hogy a városháza nem szeretné megoldani az ügyet, a gondot a versenytárgyalás kudarca jelenti. Hozzátette: a tavaly, a helyhatósági választások előtt, Brassai Zsombor akkori RMDSZ-elnök kérésére ő maga intézkedett jó pár utca kétnyelvűsítéséről. Szucher Ervin Székelyhon.ro 2017. február 16.Utcanévtáblák: hatásos a megfélemlítésAlig néhány személy rendelt kétnyelvű utcanévtáblát azoktól a civilektől, akik a tétlenkedő marosvásárhelyi városháza helyett felvállalták az utcák kétnyelvűsítését. A helyi rendőrség két évvel ezelőtti hadjárata megtette a hatását: a magyarok félnek ujjat húzni a hatóságokkal. A Kétnyelvű utcanévtáblákért nevet viselő civil mozgalom január második felében meghirdette újabb akcióját, amelynek lényege, hogy a lakóházak tulajdonosai kétnyelvű táblákat szereljenek ingatlanjaikra. Kezdeményezésükkel a civilek ismételten a hatósági mulasztásra próbálják felhívni a figyelmet, és pótolni akarják azt. A helyhatósági törvénnyel, a Románia által is aláírt és ratifikált kisebbségi nyelvek chartájával, valamint Marosvásárhely magyarságának igényeivel dacolva a város polgármestere, Dorin Florea mindmáig ódzkodik maradéktalanul életbe ültetni a jogszabályt. Megkeresésünkre Cosmin Blaga polgármesteri szóvivő azzal próbálta kimenteni az elöljárót, hogy utasítására tavaly 527 új, kétnyelvű tábla került ki a város utcáira. Nem állt módunkban ezeket megszámolni, azt viszont tudjuk, hogy a szám rendkívül csalóka. Ugyanis a több mint félezer táblából legalább százat a Gheorghe Dojanak is nevezett, több kilométeres Dózsa György utcában függesztettek ki. Szintén jelentős mennyiségű új tábla került a szintén szokatlanul hosszú Tudor Vladimirescu utcába. A valós kétnyelvűség mindössze a Belvedere negyedben valósult meg, ahol a világvárosok neve valóban két változatban, románul és magyarul jelenik meg. Elfogyott a türelem A nyelvi jogokért küzdő civilek megelégelték a marosvásárhelyi városházának a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében tett folyamatos ígérgetéseit, január második felében újraindították a kétnyelvű táblák gyártását. A Civil Elkötelezettség Mozgalomból (CEMO) kilépett Károly Ferenc úgy érzi, 2016-ban az önkormányzat hiába különített el tetemes összeget a költségvetésből, a hivatal időhúzásra játszik. A Facebookon meghirdetett táblakészítési akcióra eddig öt utcából harapták rá: az első jelentkező a Beszterce utcában lakik, a többi megrendelő a Szabadság, a Szebeni-havasok, a Kalapács és a Vihar utcában. Károly Ferenc azt reméli, hogy minél több marosvásárhelyi magyart sikerül megmozgatnia. Az ügy érdekében az elszánt civil aktivista otthoni címét is közzétette: a Tompa Mihály (Govora) utca 4. szám alatti lakására naponta 9 és 19 óra között lehet bekopogtatni. A táblák darabja 20 lejbe kerül. Eltántorított magyarok A fiatalember csak azt sajnálja, hogy míg két évvel ezelőtt szinte özönlöttek a rendelések, ma egyre kevesebb marosvásárhelyi magyar bátorkodik kétnyelvű táblát szerelni a házára. „Sajnos a két évvel ezelőtti rendőrségi terrorhadjárat hatalmas kárt okozott, aminek következményei még mindig érződnek” – állítja, miközben Valentin Bretfeleannak, az önkormányzati alárendeltségbe tartozó helyi rendőrség igazgatójának akciójára utal. Mint emlékezetes, a rendőrparancsnok fenyegető levelet küldött ki minden olyan lakónak, aki házi gyártmányú kétnyelvű táblát szerelt vagy szereltetett házára. A rendőrfőnök 30-tól 50 ezer lejig terjedő pénzbírságot helyezett kilátásban, amennyiben az érintettek nem távolítják el a táblákat. Bretfelean akkor azzal magyarázta akcióját, hogy városrendészeti káoszhoz vezethet, ha mindenki azt függeszt ki háza falára vagy kerítésére, amit éppen akar. Szerinte nem helyes, hogy a típustáblákat egyesek másfajta táblákkal helyettesítsék vagy pótolják. A rendőrség egyetlen olyan tulajdonost sem szólított fel, aki esetleg csak román nyelvű feliratot szereltetett portájára. Pedig ilyenből is legalább egy tucatnyi van – éppen a helyi rendőrség utcájában. Noha a büntetés elmaradt, 2015-ben sokan levették magánházaikról a kétnyelvű feliratot, és a kedvező bírósági ítélet nyomán sem hajlandók azt visszahelyezni. „Újabban mi szoktunk bekopogni a lakókhoz. Elbeszélgetünk velük, biztatjuk őket, és emlékeztetjük arra a jogerős törvényszéki döntésre, amely kimondja, hogy az utcanévtábla nem reklámtábla, szerelése pedig nem tiltott. Sajnos a legtöbb felkeresett személy még így is tartózkodik, nem meri felvállalni anyanyelvét. Még nagyobb a félelem és a bizalomhiány, mint két évvel ezelőtt” – panaszolja Károly. Szerinte a megszólítottak többsége már a jogerős bírósági ítéletben sem bízik, annál inkább retteg a rendőrség ellenőrzésétől. Kincses: rendőrségi hozzá nem értés A tavaly született törvényszéki ítélet szerint a rendőrségi eljárás, bár a törvényesség látszatát keltette, törvény értelmezése lényegében a hozzá nem értés és a visszaélés mezsgyéjén mozgott. „Azért is kedvező az ítélet, mert ha ennek ismeretében a rendőrfőnök újrakezdi a kétnyelvű utcanévtáblák elleni harcát, nem úszhatja meg büntetőjogi felelőségre vonás nélkül, hisz egyértelmű, hogy inkompetens módon vagy rosszhiszeműen értelmezte a törvényt” – állítja a tetemes bírsággal megfenyített személyek ügyét felvállaló Kincses Előd, aki szintén arra bíztatja a vásárhelyi magyarokat, hogy nyugodtan függesszék ki a civilek által készített kétnyelvű táblákat. Még egy kis türelmet kérnek Lapunk arra is kíváncsi lett volna, hogy az RMDSZ mit tesz annak érdekében, hogy a lakók ne saját pénzükön gyártassanak és szereltessék a táblákat, és miként próbál érvényt szerezni a törvénynek és a tanácsi határozatnak, amely a polgármesteri hivatalt kötelezi erre. Tavaly több mint egy millió lejt különítettek el a helyi költségvetésből különböző feliratok kihelyezésére. Csíki Zsolt önkormányzati frakcióvezető belátta, hogy jelen pillanatban a római katolikus iskola körül kialakult bonyodalom tisztázása emészti fel az RMDSZ-politikusok minden idejét és energiáját, most ez az egyes számú prioritás. „Ez nem azt jelenti, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák ügye nem foglalkoztat, de egy kicsit félretettük, most az iskola és több mint négyszáz diákjának helyzetét kell megoldanunk. Ráadásul a szociális támogatásokkal is gondok vannak, az idei költségvetést is meg kell szavaznunk, szóval pörögnek az események, alig érjük utol magunkat” – mondta lapunknak. A városháza szóvivője, Cosmin Blaga szerint azonban nincs ok aggodalomra, a táblagyártásra és -szerelésre kötött szerződés 2017 szeptemberéig érvényes. Mint mondja, a költségvetés elfogadása után hamarosan újraindulhat a tavaly nyáron abbamaradt akció. Eredeti értelmezésben a charta A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, amelyeken egy kisebbség számaránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény nem rendelkezik külön az utcanevekről is. Románia azonban 2008-ban olyan formában ratifikálta az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartáját, amelyben vállalta, hogy a hagyományos kisebbségi helyneveket is használja. A charta szakértői a legutóbbi, 2012-ben készített Románia-jelentésben kitértek arra, hogy a helyneveken nem csak a településnevek értendők. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar „utca” szót, mint ahogyan Dorin Florea polgármester próbálta kicselezni a jogszabályt, az utca nevét is ki kell írni a kisebbség nyelvén. Ezzel szemben a Marosvásárhely körüli települések közül többen is, mint például Marosszentgyörgyön, Koronkán, Jedden és Marosszentkirályon, ott díszelegnek a valós kétnyelvű táblák. Utóbbi két községben a román nemzetiségű polgármester idejében kerültek ki. Hasonló a helyzet a Bihar megyei Élesden, illetve a Kolozs megyei Tordán vagy Besztercén, ahol a magyarság aránya nem éri el a 20 százalékot. Míg az előbbi kisvárosban az aktuális román utcaneveket fordították magyarra, Torda és Beszterce belvárosában a történelmi megnevezések jelennek meg egy-egy más színű táblán. Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 23.A jelent is a régi tartja (Kisborosnyó)Nem igaz, hogy nem változott a világ Kisborosnyón, kissé másabb szelek fújnak, mint régen, de az biztosan elmondható, hogy faluhelyen a jelent is a régi tartja, a családnak megélhetést biztosító termőtalaj, az ősök hagyatéka, az erdő, és ott a nyelv, az ének, az ima, a hit, s mindeneknek mélyén a hely története, a megtartó történelem. Valamikor a jelenkor elején egyfajta tundrai növényzet borította ezt a vidéket is. A fa már a legelső embernek a hasznára vált, többszörösen is. Irtották őseink az erdőt, hogy legelőt szabadítsanak fel az állatnak, amely életmentő volt, s a termékeny, legelők alatti talaj megteremte a kenyérgabonát, az állatnak a takarmányt. Így lett Kisborosnyó erdős területén is életet mentő a termékenyebbé tett podzol s az annál még jobb, csokoládébarna erdei talaj. Ennek az istene az istállótrágya, ez tette az anyakőzetet talajjá. Sajnos, ebből egyre kevesebb a kisborosnyói emberé, látni itt-ott ugarként alvó földet is, avagy olyan parcellát, amely már új tulajdonosé. Mindegy: szépen kelt a gabona, zöldell, jöhet a vetésre az eső is. A Nagypatak völgyének talaján csak annyit lehet termelni, amennyi az itt élő népességet eltartja, felesleges, eladnivaló alig marad. Azzal, hogy az erdő rejtekéből a vad pusztítja a határt, együtt kell élni, mi már megszoktuk – mondja az itt élő ember. A Bodzai-hegyek pedig biztosítják a tűzifát. A tél az tél, itt is fűteni kell. – Nos, az erdővagyon jelenleg is közös a szomszédos Nagypatak különálló községgel, mert ez, akárcsak az egész Nagypatak, valamikor Kisborosnyó része volt. Tehát nem kell csodálkozni, hogy a két település erdő-közbirtokossága is közös: eddig a kisborosnyói Nagy Sándor volt az elnök, ő lemondott, most pedig a nagypataki Costea Ivan – mondta Veress Kálmán, a birtokosság pénzügyeinek felelőse. Azt is megtudtuk, hogy a birtokosság sikeresen működik, eddig és jelenleg is minden örökös kap pénzbeli jutalékot vagy tűzifát, amit ebben az esztendőben is bélyegeznek. Kisborosnyó kétharmad, Nagypatak pedig egyharmad részben részesül a közös vagyonból. Üzemterv alapján évi 1000 köbmétert vághatnának ki, de spórolnak, hogy maradjon is. Tizenöt esztendeje a Kovászna székhelyű állami erdészethez tartoznak, március 28-án tartják a közgyűlést saját székházukban. Anyánk ajándéka, a nyelv Régi és nélkülözhetetlen támasza-oszlopa megmaradásunknak az anyanyelv. Kisborosnyó lakói a kezdetekkor magyar anyanyelvű székelyek voltak – és azok a jelenben is. A helybeli cigány lakosság rég elvesztette anyanyelvét, helyette a magyart beszéli és magyarul énekel. Anyanyelvünkön volt hangos a kisborosnyói iskola épülete március idusán két helyen is: a Nagy Károly református püspök nevét viselő elemi iskolában és a Tompa Klára-óvodában, ahol vidáman szárnyalt az ének, készültek a gyermekek március idusának méltó megünneplésére. Nagy Csongor, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola igazgató-tanára elmondta, hogy a kisborosnyói rászoruló és részben hátrányos helyzetű tanulók a Diakónia jóvoltából délutáni oktatásban és meleg ételben részesülnek, amelyet a kovásznai Botimi cég szállít. Kisborosnyón növekszik a gyereklétszám, s lehetőség adódik, hogy ez év szeptemberétől még egy csoporttal bővüljenek. Anyanyelvükön ismerkednek a vallással a gyermekek, akiket a gógánváraljai származású helybeli református tiszteletes, Székely Róbert Imre, a kétszáz lelket elérő egyházközség lelkipásztora oktat. Ottjártunkkor Zsigmond Réka tanítónő tanítványai három negyvennyolcas énekkel készültek a március 15-ei ünnepségre. Kimondhatjuk, hogy a szép szavú költő, Tompa Mihály versei sem hangzanának oly kedvesen, ha nem anyanyelvünkön írta volna a költő, aki bár soha nem jutott el Kisborosnyóra, de egy életen keresztül kereste-kutatta azokat az adatokat, amelyekkel végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy ősei bizony a híres-neves kisborosnyói Tompa famíliából származtak. Gyarapodó emlékpark Kisborosnyó központjában történelmi emlékpark várja a látogatót. Lehet, hogy olvasóink között is vannak, akik nem látták ezt az emlékhelyünket, amelynek ötletgazdája Damó Gyula nyugalmazott tanító, segítője és támogatója a Nyíres Lokálpatrióta Kör. Megszámlálhatatlan emlékmű, emlékkopja és jeles személyiség által ültetett emlékfa tereli történelmünk eseményeire, személyiségeire az odalátogató figyelmét. Ez az emlékpark volt a színhelye a március 15-ei ünnepségnek, ahol Székely tiszteletes mondott imát, tiszteletét tette Bartha Árpád és Demeter Mihály községi képviselő, utóbbi és Veress Kálmán helyezte el az emlékezés koszorúit, és elhangzott a Nemzeti dal is. Több ez a megszokott kis falusi emlékhelyeknél, emlékparkoknál. De mi az oka, hogy ugyan esett szó már róla a sajtóban, mégis kevésbé keresett? – latolgattuk a kérdést. Nem elég a reklám? Az itthoniaknak egyfajta tanhely lehetne a park, ahol történelemórát is tarthatnának. Az is tény, hogy kissé félreesik a legfőbb közlekedési útvonalaktól, de a nagyborosnyói letérőnél egy szerényebb tábla felhívhatná az utas figyelmét, hogy erre található a kisborosnyói történelmi emlékpark, ahol bárki találhat látnivalót magának. Emléket állítottak a település üldözött zsidóinak és azoknak a kiskatonáknak is, akik életüket vesztették a világháborúban, ugyanis az egykori monarchia hadserege vegyes nemzetiségű volt. – Mivel gazdagodik az emlékpark ebben az esztendőben? – kérdeztük Damó tanítót. – Van még, amire, akire emlékeznünk. Terv, hogy emlékkopját állítunk dr. Vitéz Szőts Dániel (1925–2017) nyugalmazott tisztifőorvosnak, Úz-völgye hősének és református egyházmegyei főgondnoknak, Pro Urbe és Pro Comitatu Covasnae díjas polgárnak. Ezt az Erdélyi Vitézi Rend akarja elhelyezni ez év június 3-án, amikor a trianoni eseményekre is emlékezünk az emléktábla előtt, amelyet Mikepércs önkormányzata adományozott. Kettős emlékezetű faragottkopja-állítás is lesz Báró Urmánczy Nándornak (1868–1940), az Ereklyés Országzászló Mozgalom vezetőjének, s mert ebben az évben van a kiegyezés 150. évfordulója, az emlékünnepséget augusztusra tervezzük. Túl vagyunk a park tavaszi takarításán, ígéretet kaptunk a nagyborosnyói önkormányzattól, hogy segítenek, hogy az emlékpark patak felőli részén kerítést építsünk. Örvendetes lenne, ha újraépítenék a park előtti hidat, amelyen nem tud áthaladni a tűzoltókocsi. Fontos, mert ezen a hídon túl él a falu családjainak fele, ott az iskola, a templom és hamarosan a ravatalozóház is. A park bejáratával szemben levő szabad területen ki lehetne alakítani egy parkolóhelyet. Segít az önkormányzat – A mi segítségünkre is számíthatnak – mondotta ifj. Kanyó Antal, Borosnyó község alpolgármestere megkeresésünkre. – Megígértük, hogy segítünk az emlékpark bekerítésében, miután befejezzük a falun áthaladó Nagypatak medrének megtisztítását. Ismerjük a kisborosnyói híd helyzetét is, azt is megoldjuk, miként új betonhidat építettünk a kispataki útra is, van anyagi alapunk az úttest feljavítására és kétoldali árkolására is. Kispatak is Kisborosnyó területén van. Ismert az a tény is, hogy a megyei tanács támogatásával még ebben az évben aszfaltburkolat kerül a nagyborosnyói leágazástól Kisborosnyó érintésével Nagypatak végéig, illetve a Hammas-hágóig terjedő megyei rangú útszakaszra. Nem felejtünk el egy hozzánk tartozó települést sem, így a sokat emlegetett feldobolyi kultúrotthon teljes felújítását a Leader Progresszió pályázatából szándékszunk elvégeztetni, van már erre jelentkező cég is, várjuk az építkezési engedélyt. Nagyborosnyón a tavaly megalakítottuk a Hársfa Kulturális Egyesületet, amelynek fel kell vállalnia a művelődési élet irányítását, hiszen falvainkban a múltban is jelentős fontosságú közművelődési élet folyt. A tavaly nyert pályázati pénzből hangfalakat, laptopot, hangosító-erősítő felszerelést vásároltunk. Az idén sem lesz másképpen, ugyanis a Bethlen Gábor Alaptól nyert anyagiakból felújítjuk a nagyborosnyói és kisborosnyói, valamint a feldobolyi világháborús hősi emlékműveket, adózunk ezen falvak háborúban elesett hősei emlékének. Az önkormányzati ígéretekre Bartha Árpád községi tanácstag is rábólintott, mert a kisborosnyói református egyházközség gondnokaként számára is fontos minden helybeli megvalósítás, az említett hidak, a kis település ravatalozójának minél hamarabbi elkészítése, amely – mint mondta – eddig is csak az időhiány miatt nem épült fel. Már készülnek arra is, hogy a helybeli fiatalok segítségével mintegy 500 fenyőcsemetét telepítsenek a kisborosnyói temetőbe. Idén hét konfirmációs fiatal tesz tanúbizonyságot hitéről – tudtuk meg a lelkésztől, aki abban reménykedik, hogy ők fogják majd képezni az eljövendő kisborosnyói Ifjúsági Keresztyén Egyesület, az IKE magját. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 8.Arany János, a nagy túlélő(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról) A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát. – Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz? – Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van! – Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták? – Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele. – Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz? – Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar! – Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége? – Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani. – Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére? – A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is. – Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat? – Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket. – Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét? – A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben. – Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók? – Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít. DÁNIELISZ ENDRE Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-26
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
